J. L. Moreno

Az első improvizációval kapcsolatos próbálkozásokat Jacob Levy Moreno tette, amikor is Pető András híres magyar pszichiáterrel a gyerekek játékát figyelték hosszú sétáik közben a bécsi játszótereken, parkokban. Moreno már itt elkezdte dramatikus pályafutását, a gyerekekkel kitalált meséket kezdett el eljátszatni.

Emellett Moreno óriási szakmai tudása és tapasztalata is hozzájárult, hogy a barátaival 1922-ben megalakítsa a „Stegreiftheater”-t (Rögtönzött Színház). Ez egy színpad nélküli színház volt, egy helyiség, ahol körülbelül negyven ember fért el. Az előadás élő újságként működött, ahol a színészek és nézők maguk játszottak helyben kitalált jeleneteket, de akár az aznapi újság híreit is. A játékba bárki beléphetett, kiegészítve azt új színnel, hangulattal, és ami a legfontosabb, önmagával. Fél évszázad kellett ahhoz, hogy az improvizáció mint önismereti és színházi technika új erőre kapjon.

J. Fox

Jonathan Fox és munkatársai 1974-75 között kísérletezték ki, mit is jelent személyes élményekből létrehozni egy előadást, s megjelentek az első „playback” csoportok. Fox munkássága olyan kereteket adott, amely alapja lett a ma reneszánszát élő improvizációs társulatoknak.

Az improvizáció nem más, mint előzetesen megírt jelenetek és szövegkönyv nélkül játszani, előadni. Moreno hangsúlyozta, hogy a rögtönzéshez a spontaneitás és a kreativitás szorosan kötődik. A spontaneitás meghatározó tulajdonsága –hogy valamiből keletkezik, története van és ezt új tartalommal bővíti – mindig egy szituációra adott reakcióval függ össze.

Moreno a spontaneitást az univerzum általános tulajdonságának, az emberi lét nélkülözhetetlen alkotóelemének tekintette. A spontaneitás megnyilvánulását látta egy régi, ismert helyzetre adott új, kreatív megoldás, vagy egy új helyzetre adott adekvát válasz megjelenésében. Mindehhez a kreatív cselekvés adja a színt, az emberi játék változatosságát. A kreativitás néhány jellemzője: spontaneitás, a váratlanságból eredő meglepetés érzése, valószerűtlenség. Az érett személyiség egyik fő ismérve, hogy spontán és kreatívan tudjon reagálni a környezetére, ezért is bír nagy személyiségfejlesztő erővel az improvizációs technika, amelynek mindig is az alapja a játszók (színészek) mély önismerete.

A színpadon lévők egyszerre rendezői, dramaturgjai és színészei az elhangzott történetnek, és törekednek arra, hogy egymással és a mesélővel harmóniában, a közönség magával ragadásával transzformálják az elbeszélést élő, hatásos színpadi képpé. A technika lényege a történetek személyes élményanyagának megragadása és visszatükrözése hangok, képek, mozgások, mondatok, színpadképek segítségével. Ennek megfelelően a klasszikus playback előadások azokra a történetekre, érzésekre, élményekre, hangulatokra alapoznak, melyeket a közönség oszt meg a társulattal. Így sokkal kevésbé éles a választóvonal a közönség és a fellépők között, sokkal nagyobb hangsúly esik a személyességre, a belső élményekre, a szubjektív nézőpontokra, és a közönség tagjainak saját közreműködésére, mint a megszokott színházi előadásokon. Az országban jelenleg körülbelül egy tucat improvizációs playback társulat tevékenykedik.